2014. október 21., kedd

Az élet (egyik) nagy kérdése

Mi a fenének kellenek az embernek komplexusok? *morc* Keresem a kapcsolatot az emberekkel, és megpróbálok beszélgetni, meg kedves lenni, de utóbb mindig arra jutok, hogy talán jobb lenne, ha inkább meg se szólalnék.

2014. október 16., csütörtök

Dolgoz

Hanyagoltam mostanában a blogot, de van mentségem, mert máshová írok, mégpedig határidőre. Későn kezdtem el... nehéz magam munkára bírni... de csinálom most böcsülettel. Mission: impossible jellegű a dolog, de úgy döntöttem, megcsinálom, mert miért ne. Újra és újra parkolópályára tesz az élet, ha már megint itt tartok, és kilátásom se sok van rá, hogy ez mostanában változni fog, időm pedig, mint a tenger, akkor legalább tegyem azt, amit érzésem szerint tennem kell. Befejezem azt a regényt év végéig, és kész :)

(Ide akartam tenni egy fárasztó vizuális szóviccet, amit ma alkottam, hogy mindenki lássa, hogy nem csak filozofálni tudok, de aztán lebeszéltem magam, mert annyira azért nem jó. Majd kitalálok egy másikat.)

2014. október 4., szombat

A probléma szíve

Valamelyik nap írni akartam arról, hogy mennyire nem tudok várakozni. Borzasztóan rosszul csinálom: még ha addig rendben is voltak a dolgok, ha egyszer csak várni kellene, egy csapásra elrontok mindent. Azt érzem, hogy ebből már úgyse lesz semmi, és beleforgatom magam a legrosszabb elképzeléseimbe, amik így aztán önbeteljesítő jóslatokká válnak. Vagy egyszerűen csak teszek valami hülyeséget. Egyszer három hónapot vártam egy válaszra, ami számomra nagyon fontos lett volna, de hiába - majd, mire észbe kaptam, már tettem is róla, hogy még a lehetőségét is kizárjam annak, hogy valaha is megkapom, és mindezt csak azért, hogy ne kelljen tovább várnom.

Pedig elméletben tudom, hogy kell ezt csinálni. Az ember eldönti, mit akar, és mindent meg is tesz érte, amit tud - de amikor éppen nem tud mit tenni, akkor nem aggodalmaskodik, hanem derűs marad, és addig is mással foglalkozik. Ehhez képest mit csinálok én...

Pár napja állásinterjún voltam, Pesten, már megint. Úgy döntöttem, hogy nem fogok többet Pestre menni, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy vagyonokat fizessek egy újabb elutasításért. De kaptam egy álláshirdetést, ami nagyon jól nézett ki, olyan volt, mint ha nekem találták volna ki, ami igen ritka dolog, és valami azt súgta, hogy jelentkezzek. Közben szólt bennem a kétkedő hang is, hogy úgyse fognak velem szóba állni, de részben épp ezért küldtem el: végül is, ha tényleg nem, akkor a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad, eleget teszek a sürgetésnek, amelyik azt mondja, hogy adjam be a jelentkezést, és mégse futok újabb felesleges köröket. Ezek után én lepődtem meg a legjobban, amikor felhívtak, hogy adott napon mondjak egy időpontot.

Nem hiszek a véletlenekben, abban viszont igen, hogy mi magunk alakítjuk az életünket a hozzáállásunkkal. Én kértem a változást, és ez nagyon úgy tűnt, hogy válasz a kérésemre. Úgy éreztem, hogy újabb lehetőséget kapok az élettől, és nem véletlenül, mert élhetek vele, nem vagyok örökös bukdácsolásra kárhoztatva. Egy napot utaztam egy 15 perces interjúért, amit lazán végigcsináltam, nem aggódtam, elmondtam mindent, amit csak tudtam, és úgy éreztem, rendben vagyunk, nyert ügyem van, nekem itt a helyem. Aznap úgy éreztem, hogy valami megváltozott, mert megértettem valamit az életről.

Aztán eljövé a másnap, és a beígért e-mail csak nem akart jönni. Kérdezték, hogy akár hétfőn is tudnék-e kezdeni, szóval, gondoltam, hogy nincs sok idejük dönteni, de nem is kellett sok ember közül. Délután lett, e-mail sehol, mire olyan gondolatok kezdtek előmászni elmém sötét zugaiból, mint

már biztos megbeszélték azzal, akit felvettek

engem úgyis ráérnek értesíteni később

talonba lettem téve, minek szóljanak, amíg alá nem írják a másikkal a szerződést

nem foglalkoznak velem, mert nem vagyok pesti

annak ellenére, hogy tudom, hogy ezzel nem segítek a helyzeten, sőt. És rájöttem, hogy döbbenetesen gyorsan le tudok mondani valamiről. Biztos már úgyse/úgyis. Elkezdek B-terveket gyártani, amik idővel kicsit már csábítóbbak is lesznek, mint az eredeti. Legalább akkor azt fogom csinálni, hogy... 

Szóval, erről akartam írni, de aztán eszembe jutott még valami.

Ha újra és újra ugyanaz történik az emberrel, az egy idő után kezd egy kicsit gyanússá válni. Megint a régi forgatókönyv - előáll egy csodás lehetőség, amit menet közben valahol elrontok, még akkor is, ha pedig úgy éreztem, hogy jól ment. Úgy gondolok az ilyen helyzetekre, hogy lennie kell valami mögöttes gondolatnak, ami mindig ugyanott kisiklatja az egészet. Programozósan szólva: ugyanaz az esemény, ugyanaz az output - és hogy is lehetne más, ha egyszer ugyanaz az algoritmus!

Besenyő Pista bácsihoz hasonlóan akkor most én is megmondom, hogy mi a hülyeség. Hülyeség az, amikor az ember nem a valós problémát akarja megoldani. Amikor az igazi ok helyett generálunk magunknak valamit, amin lehet pörögni. Ilyen lenne most például, ha elkezdeném mondogatni, hogy úgyse kellek sehová, nem vagyok elég ilyen, nem vagyok elég olyan.

El is kezdtem. Aztán csak ültem döbbenten. Egyszeriben teljesen tisztán láttam, hogy az én problémám szíve nem itt van.

Hanem ott, hogy nem tudom elfogadni a jót. 

A rosszat még csak-csak. De hogy valami jó történjen...? Vonakodom. Furcsa feszültséget érzek a felszín alatt, és mintegy megkönnyebbülök, ha elmúlik a lehetőség. Tudom, hogy bizarrul hangzik, de ez is csak azt mutatja, hogy mennyire nem ismerjük a saját gondolatainkat. Azt hallottam, hogy egy embernek napi 60-90 ezer gondolata van - nem tudom, ki és hogy számolta meg, de ha feltételezzük, hogy igaz, ez hatalmas szám... mégis, ki az, aki a nap végén akár csak 50-et is vissza tudna belőlük idézni? Én se; de már egy ideje figyelem őket. Röpködnek, mint a madarak, cikáznak, vergődnek, zajolnak, nekiütődnek egy falnak, egymásnak, egyik erre, másik arra... de egyre gyakrabban kapok el egyet-egyet, és megnézem közelről.

Elkaptam egy ilyen madarat, és rájöttem, hogy zavarban vagyok azoktól a dolgoktól, amiknek kellemeseknek kellene lenniük. A legtöbben szeretnek enni, számomra nyűgös kötelesség. Felvennének egy állásra? Na, igen, de... Megtörtént az is, hogy szinte varázslatos módon előállt egy helyzet, amire vártam - én meg megijedtem. Azt bizonygattam, hogy á, úgyse. Elszúrtam. Túl... jó lett volna? Ilyen vagy olyan formában, de egyfolytában ez történik velem. Hozhat az élet akármilyen ajándékot, ha nem fogadják el, márpedig én pont ebben az állapotban vagyok: ha a dolgok továbbra is így maradnak, kívülről történhet akármi, akár csoda is, nem lesz, nem lehet belőle semmi, mert tudattalanul minden lehetőséget visszautasítok, és így, bár szenvedek tőle, ugyanabba a gödörbe csúszok vissza újra, és újra, és újra.

Egy kissé ijesztő kilátások ezek.

Hogy miért csinálom ezt, azt pontosan nem tudom. Pedig tudatos szinten nem vagyok az az ember, aki úgy gondolja, hogy nem érdemel meg dolgokat, én a kenyérből is először a frisset eszem :) Mindenesetre, van valami a mélyben, amit ki kell onnan szedni. Ha már bátor vagyok, beismerem: addig innen nincs hová menni.