2016. február 23., kedd

Pontok

Egy párszor eltöprengtem mostanában, hogy milyen pontokat tudnék összeírni magamnak, amikhez íróként tartanom kellene magamat. Aztán rájöttem, hogy ezek nem csak írói, hanem általános emberi alapelveim. Íme, a teljes pontlista.

1.Tiszteld magadat. Félelmetes, hogy az emberek nagy részének mennyire természetes, hogy becsmérlik magukat, gyakorlatilag észre sem veszik, hogy állandóan ezt csinálják. Aki eredményeket akar elérni, vagy legalább jól akarja érezni magát, az nem engedhet meg magának ilyeneket.

2. Sosem leszel elég jó. Az emberek ítélkeznek. Folyamatosan. Szokj hozzá. Pont. Ha ezt el tudod fogadni, már nyert ügyed van. Nem leszel nekik elég jó sose, felesleges is próbálkozni, valamiért úgyis meg fognak szólni előbb vagy utóbb. Kövesd inkább a saját ritmusodat.

Ennyivel szerintem már el lehet indulni.

2015. május 1., péntek

Az nem úgy van...

Nem arról van szó, hogy nincs tökéletes könyv - nincs olyan, hogy tökéletes könyv.

2015. március 28., szombat

Börtönök

Noha ezt a blogot azért indítottam, hogy az életem rendbe rakását kövessem - és támogassam - vele, mégsem olyan egyszerű ezekről a rendrakós témákról nyilvános feljegyzéseket vezetni, többnyire azért, mert ezek annyira személyes és összetett dolgok, hogy jobban megéri kedvem szerint boncolgatni őket egy füzetben, akár újra és újra körbejárva ugyanazt a témát, mintsem egy blogon érthetően elmagyarázni, hogyan is jutottam idáig.

Pedig olykor megérné, mert tudom, sokan vannak még így az életükkel, mint momentán én, és talán ők sincsenek teljesen tisztában vele, hogy mi a sikertelenségük oka. Annyi bizonyos, hogy az én legádázabb ellenségem momentán az "úgyse megy ez nekem..." kezdetű tudattalan impulzus. Most épp ezzel a kis hanggal foglalkozom, amelyik kitartóan el akarja hitetni velem, hogy nem is vagyok jó semmire, és nem tudom, miért teszi ezt. Pedig jócskán nyomot hagy rajtam - ezért hagyom másra a feladatok megoldását, mert valahol mélyen meg vagyok róla győződve, hogy nekem úgyse menne, inkább csinálja más, aki jobban ért hozzá. Alattomos kis hang ez... és ráadásul csak egy fiktív valami. Talán egyszer, régen tényleg volt alapja, talán tényleg elhittem valakinek, hogy nem vagyok elég jó, de ma már csak bennem visszhangzik ez az érzés, csak én tartom életben, tudattalanul. Milyen ironikus, hogy saját magunk börtönőrei vagyunk.

Mivel az a keresztem, hogy fel kell vállalnom saját magamat, legfőképpen a döntéseimet, ha jók, ha rosszak, ezért le kell tennem a rákpáncélt, ami iszonyúan nehezemre esik. De hát eleve, hogy máshogy legyen az ember író, ha nem bír egymaga kiállni mások elé?? Nem is arról van szó, hogy félénk lennék, vagy nem bíznék a képességeimben. Éppen ez a legviccesebb az egészben, hogy - pl. íróilag - nem is annyira a képességeimben nem bízom, inkább abban, hogy nem fogom kihozni belőlük a legjobbat. Ez hatalmas nagy félelem. Hogy tehetném, de mégse teszem... lehet elképzelni ennél rosszabbat?? Így aztán megint csak saját magamat zárom be.

Mivel az író a saját lelkét mutogatja, annak a léleknek a lehető legtisztábbnak kell lennie. Nem úgy, persze, hogy naivnak és ártatlannak, sőt. Tapasztalatom szerint egy ember annál tisztább tud lenni, minél több mocskot tapasztalt meg, már feltéve, hogy túl is jutott rajtuk. Akkor már sokkal jobban tudja, hogy ki ő, és azt is, hogy ki nem. Akkor már tudja, hogy mit akar, és merre tart. Seneca mondta - emlékszem, egy plakáton láttam először ezt az idézetet egy vonatablakból -, hogy semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, és tapasztalom, hogy ez teljesen így is van. Kell az embernek egy stabil lelki alap, mindenhez, de az íráshoz meg főleg, mert azt az alapot fel kell vállalnia. És akkor már nem is annyira az számít, ha néha esetleg hibát követ el, csak az, hogy be tud-e állni teljes szívvel a mögé, amit mond.

Nos, talán jobb is, hogy ezt nem fejtem ki még részletesebben :) Szóval, röviden-tömören, ezen dolgozom most.

Miért legyünk óvatosak a kedves emberekkel

Lehet, hogy akkor is kedvesek veled, ha amúgy elkívánnak a pokolba.

2015. március 1., vasárnap

A varázslat

A pályázatos regényem egyelőre pihen. Egyrészt vár az eredményre, másrészt nekem sincs most még kedvem hozzápiszkálni, hogy kijavítsam a már ismert hibáit. Most még tart a "rá se bírok nézni" szakasz.

Már meg mi legyen?, kérdeztem magamtól. Kellene kezdeni egy másikat. El is kezdtem ötletelni, de attól tartottam, hogy túlságosan hasonló lenne az előzőhöz, ha ilyen gyorsan valami teljesen újat találnék ki. Most, így két hónap lődörgés után viszont már tényleg érdemes lenne valamit csinálni, és arra jutottam, hogy visszatérek ahhoz a félbehagyott regényemhez, amit eredetileg a pályázatra szántam, de az összetettsége miatt nem tudtam volna időre befejezni. Most nem kell sietnem, ráérek végiggondolni minden szereplő személyiségét, motivációit - vannak egy páran... -, meg kitalálni az egész háttértörténetet - és kutatni, hajjaj. Viszont rögtön szembesültem azzal a problémával, hogy mennyire nem egyszerű igazán jó nyitójelenetet írni. Egy regényt millió és egyféleképpen el lehet kezdeni, hogy válassza ki az ember, hogy melyik lesz a legjobb? Még ha meg is van az alaphelyzetem, akkor is: mire gondoljon a főhős, amíg az első konfliktus helyére tart? Min bosszankodjon? Mit tapasztaljon közben? Mi történt korábban?

Szóval, a helyzet az, hogy van már egy egészen hosszú részletem, de teljesen át kell gondolnom az egészet, kezdve a nyitójelenettel. Olvasgatom a már megírt további részeket is, és valahogy azok sem az igaziak. Több élet, több varázslat kell bele - és valóban, az már a varázslat kategória, amikor ott érezzük magunkat egy színes-szagos világban, és érdekes személyiségek konfliktusainak vagyunk nem csak szemlélői, de részesei is... ehhez azonban előbb az írónak kell nagyon-nagyon beleélnie magát abba a világba.


2015. február 27., péntek

Tanácstalanul

Van az úgy, hogy ráadják az életünkre a nagyfeszültséget, és nem tudunk vele mihez kezdeni.

Azzal az energiával, amivel alkotni tudnánk, hegyeket mozgatni, igazából csak körbe-körbe pörgünk.

És olyan is van, hogy ez az energia egészen mélyre vándorol, és lényünknek az a része ragadja magához, amit egónak hívok. A "kígyó-énünk"... Ilyenkor ez aztán elkezd tekeregni és vonaglani, és sziszeg, és fojtogat, mint egy tisztességes kígyó, szerintem még vedlik is, mert időről időre a bőre is más lesz, mások lesznek a fedőelméletei. És ekkor jön az aggódás, a félelem, a jajmilesz. A nem tudom, a nem megy, a túl kevés vagyok. A miért nem így, miért nem úgy csináltam. A tudhattam volna, de mégis elszúrtam. Ezt hallgathatjuk tőle őrülésig.

Aztán esetleg kap egy pofont, és akkor kinyúlik. Akkor egy darabig csend van. Akkor meglátjuk, hogy milyen értelmetlen is, amit csinálunk.

Arra már rájöttem, hogy az elmélet tudása nem elég. Egy nyelvnek is tudhatjuk az összes nyelvtanát, attól még nem fogjuk tudni beszélni. Én is tudom, hogy ha rosszul érzem magam, az emiatt a vergődés miatt van, mert lényem eme eleme túlságosan fontosnak hiszi magát, és pattog, és rohangál, ha máshová nem bír, akkor körbe-körbe, és azon agyal, hogy miért nem történik már semmi. Márpedig hosszú ideje nem történik semmi. Olyan, mint ha egy olyan kiképzésen lennék, aminek én sem látom a végét. Mint ha elmentem volna tanulni egy keleti mesterhez, aki érthetetlenebbnél érthetetlenebb feladatokat bíz rám, és nem felel semmit arra a kérdésre, hogy "mikor lesz már vége a tanulóidőnek??" Azt hiszem, ez nyugati logikával felfoghatatlan.

Ilyenkor, hogy úgy mondjam, "semmi sem előmozdító". Nem tudom, merre lépjek, egyik irány sem jó, mindenhonnan visszapattanok. Teljes a tanácstalanság. Valóban úgy érzem, hogy megrekedtem a keleti és a nyugati szemlélet határán. Egyrészt nyom a cselekvésorientált Nyugat parancsa: tégy valamit, menj dolgozni, mindegy, mit, csak csinálj már valamit, különben halott vagy! Ugyanakkor szól egy "keleties" hang is bennem: maradj nyugton! Várj! Minden csak akkor történik meg, amikor már készen vagy rá.

Sokat küszködtem emiatt, de még ma sem mindig érzem át, hogy ez utóbbit bizony nem lehet megspórolni. Persze, rosszul esik az embernek (mármint az egójának...), még sincs semmi értelme annak a gondolkodásmódnak, hogy "másoknak bezzeg minden jár, nekem meg semmi se!!" Ismerem a gondolatot elég jól... és azt is ismerem, hányféle módon akarjuk mégis megúszni ezt a ráébredést... hátha az élet mégis ingyen megadja... és ismerem azt a félelmet is, amit annak a felismerése okoz, hogy igazából nem tudom, pontosan mit is szeretnék... nem tudom, mi lenne a legjobb... mire vágyjak? Mégis, mire készítsem fel magam? Mi lenne most a legjobb irány? Ész nélkül szaladni sem jó - a végtelenségig várakozni sem. Egyet tudok, hogy ilyenkor a legjobb egy kicsit csendben maradni.

2015. február 1., vasárnap

Valami jön, valami megy

Forrás: n.a.
Mostanában többször is nekikezdtem írni valamiről, de mielőtt befejezhettem volna, a téma valahogy aktualitását vesztette, így a posztok annyiban maradtak. Most furcsán érzem magam. Van egy sikersztori, mert, életemben talán először, végigcsináltam egy igazán nagy projektet, és el is jutottam vele, ahová szerettem volna, és ez már nagyon kellett. Most már érzem, hogy tudok én, ha akarok, megvan hozzá a képességem, és még türelmet is tudok hozzá szerezni, ha kell. Másrészt viszont egyre biztosabb, hogy újra kell gondolnom az egész életemet, mert amit terveztem, abból semmi, de semmi nem fog megvalósulni. Már egy ideje tudom... de mégis, valahogy titkon bíztam benne, hogy talán mégis. Talán épp ez a legrosszabb, reménykedni, amikor pedig már nincs remény. Nagyon fáj, és nem tudom, el fog-e múlni valaha ez az érzés, de azt tudom, hogy erős vagyok. Na, hát ez van.